Bármennyire is félreérthető, indulatkeltő a blog címe, szeretném leszögezni, hogy én szeretem a hazámat. Szívesen élnék egy NORMÁLIS Magyarországban, sőt, még ebben a debillé pofozott kurvaországban is, ha látnék reális esélyt bárminemű változásra. De itt hiába akar az ember többet, jobbat, hiába tesz meg mindent(akár erőn fölül is) azért, hogy normális életet éljen, előbb-utóbb valaki úgyis belerúg egy kurva nagyot. Aztán mit tesz a magyar? Felkel, szív egy nagyot az orrán, lenyeli, és megy tovább. MERT EZ VAN, VALAHOGY ÚGYIS LESZ. És ezt eljátsza ötször, tizszer, ezerszer, aztán hipp-hopp kihányja egyben amit évek alatt lenyelt, azt jöhet a zalkohol, drog, családverés, meg a búskomor ketyergés. És ez a mai életünk minden területén így van. Ja, természetesen a felső kasztra, és a másokon minden szívfájdalom nélkül átgyalogló emberekre nem igazak ezek a megállapítások, hiszen miattuk van minden.
Persze nem van ez ez másképpen más, fejlettebb társadalmakban sem, aki gyenge, és nem tesz semmit a sorsa javításáért, az ott is elbukik, de- itt jön az óriási különbség- aki AKAR és TESZ az bezony akár kétkezi munkával is simán elérheti BÁRMIT.
Na ennyit egyenlőre Mo.-ról, hiszen pár könyvet tele lehetne írni arról, hogy miért jutottunk el idáig. De nekem nem ez a célom, hanem az, hogy aki majd olvassa a bejegyzéseket, talán kedvet kap. Mihez? Bármihez, ami nem Hungary, nem Obánygyurcsány, nem magyarfoci, hanem bármi, ami más.
Ismeritek Cseh Tamás "Ten years after" című dalát? na valami olyasmi gyűlt össze bennem.